Másnap délelőtt sikerült elérnem telefonon. Megtudtam, nagyon későn érkeztek haza, de a mai délután már a miénk. Nem csak a délután, hiszen még előttünk a nyár, előttünk az élet. Szüleimnek hamar bemutattam és ők az első perctől kezdve családtagnak, tekintették. Lassan elérkezett, hogy nekem kellett tiszteletemet tennem a szüleinél. Ideális családi körbe kerültem, olyanba, amibe nekem soha nem volt részem. Mégis kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam, mit kellene tennem, hogy viselkedjek. Szülei sem könnyítették meg a dolgom, igen távolságtartóan viselkedtek. Kapcsolatunkat igaz nyíltan nem ellenezték, de szándékukon kívül éreztették velem, hogy Erikának nem én vagyok a megfelelő partner. Augusztus végén még rosszabbra fordult a helyzetem. Az előszobai telefon asztalon felejtettem a kimaradási engedélyem, és ebből igazolva láthatták félelmeiket. Ekkor még nem vettünk észre belőle semmit, hiszen szárnyalt velünk a szerelem.
Közeledett Erika születésnapja, sokat gondolkodtam milyen méltó ajándékkal, lepjem meg. Ez irányú lehetőségeim igen szűkre szabottak voltak. De olyan ajándékot adtunk egymásnak, amit soha el nem felejthetünk és másnak, többet oda nem adhatunk. Megfürödtünk a szerelem tengerében.
Október végén mégis bekövetkezett, amire nem is gondoltam. Elküldött magától szakított velem. Teljesen össze voltam zavarodva, ezek szerint csak játék volt az egész? Lakásukból kilépve már nem tudtam visszatartani és összefutottak a könnyek a szememben. Ezek után mi történt már nem emlékszem, csak ment magától a lábam. Mindenről megfeledkeztem, már semmi nem volt fontos. Bánatos merengésemből valahol a belvárosban, igazoltató rendőrök zökkentettek ki. Hajnali időben való csatangoláshoz fiatalnak találtak, távozási engedélyem már réges-régen lejárt. Ezt nem lehetett megmagyarázni. Megkértek tartsak velük, ellenérveket nem találtam. Délelőtt vittek vissza az intézetbe. Tudtam mi vár rám, az izolációs részleg. Három-négy napot már töltöttem ott a kezdeti időkben, de ekkorra már régen elfelejtettem milyen. Nyomasztó érzés volt újra oda bekerülni. Mindentől és mindenkitől elzárva, kapcsolatba senkivel nem kerülhettem. Az a tény, hogy nem magamtól mentem vissza, hanem a rendőrség jóvoltából ez olyan hosszú időt jelentett, mit el sem tudtam képzelni. Negyvenkét nap, hat, hét maga a pokol. Karácsony előtt térhettem vissza a társaim közzé, és örülhettem, hogy az ünnepekre hazamehetek. A bezárt hetek alatt arra a következtetésre jutottam, hogy a szakításunk körül valami nincs rendben, és ennek utána szerettem volna járni. Úgy éreztem valaki, sugallhatta Erikának a dolgot és választása, nem lévén végül megtette. Mégsem kerestem fel, tiszteletben tartottam döntését. Annyira mentem közel hozzájuk, hogy láthassam ablakát, talán kinéz rajta. A téli hidegebb időben tudtam erre nem sok esély, van. Kaptam tőle egy levelet, de nem írta benne, hogy szeret, csak valami gyenge magyarázatot. Pedig a szándéka a feladóhoz volt írva, de akkor nem értettem. Elérkezett a szilveszter napja nehezen indult, mint minden napom, Régi ismerősbe botlottam és beutaztuk az egész várost, meglátogattunk egy-két ismerőst. Estefelé járt az idő mikor felvetette, menjek vele a klubba. Nem volt hozzá kedvem, de mégis sikerült rábeszélnie. Irány haza átöltözni.
A lakásba belépve megfordult körülöttem a világ. Valaki ült a szobámban, éjjeli lámpa felkapcsolva és az üvegajtón keresztül láthattam a sziluettjét. Belépve Erika a nyakamba vetette magát és neheztelő hangon a fülembe, suttogta "tudod, hogy milyen régóta várok rád? Nem vetted komolyan a levelem? Hiszen odaírtam. (to-be)". Rögtön kisütött a nap és életre kelt minden, az elmúlt hosszú hetek rossz napjai köddé váltak. Hiszen kéz a kézben léptünk át az újévbe egy közös új életbe.
Megjegyzések