Majd negyven évvel ezelőtt
napvilágot látott egy nem várt kislány, mit sem sejtve arról, hogy szüleinek
felelőtlen, gondtalan életét mennyire megzavarta. Csak egy valaki tartotta őt
Isten ajándékának, a nagymamája. Így aztán amikor a szülők elváltak, és mindketten
elindultak megkeresni a boldogságot , ő elégedetten éldegélt a nagyanyai
szeretet meleg burkától védetten. Érdeklődő, kíváncsi gyermek lett s egyre
türelmetlenebbül várta, a napot amikor elsőször lépi át az iskola kapuját.
Sejtelme sem volt róla, hogy fájdalmas, nehéz évek várnak rá, mert a
gyermektársadalom kegyetlen tud lenni azokkal, akik „mások”. Ő pedig korántsem
volt átlagos, sőt. Csúfolták bagolynak, négyszeműnek, nyúlnak, de a Csúnya Kislányt
mindez nem igazán érdekelte, számára csak egy valaki volt fontos, csak az ő
véleményére adott. Éveken át szerette mindenkinél jobban a barna kisfiút, úgy
ahogy csak a szeretethiánnyal küszködő, sérült lelkek tudnak szeretni.
A serdülőkor küszöbére érkezett
lányok az egyik osztálykiránduláson éjszakába nyúló beszélgetéseik egyikén a
jövőjüket tervezgették. A Csúnya Kislány, aki ekkor már betegesen zárkózott,
gyanakvó, igazi sündisznótermészet lett, most mégis megszólalt. „ Szeretnék
férjhez menni, és gyerekeket, sokat, akkor talán lenne nekem is családom…”Az
osztály legszebb, legnépszerűbb lánya csilingelő hangon felkacagott „ Te! Te
soha nem mész férjhez, olyan ronda vagy!” A Csúnya Kislány pedig a valóság elől
a könyvekhez menekült, szinte megszállottan falta a könyveket. Lassan
elérkezett az utolsó tanév, elkellett dönteni, ki hol tanul tovább. Ő ezen nem
gondolkozott, számára csak egy út létezett, mert úgy érezte, nem bírná ki, ha
nem látná többet a barna fiút, mert az évek során a szívében élő diákszerelem
csak nem akart megfakulni. Néma szellemként kísérgette a fiút, mindig mellette
volt, aki egyáltalán nem meglepő módon ezt rendkívül terhesnek tartotta, és
szerencsétlen már közel volt ahhoz, hogy csalánkiütést kapjon a lány
mértéktelen rajongásától.
Szerencsére a gimnáziumban külön
osztályba kerültek, így fokozatosan a lány szerelme is megfakult. A lány az
évek múlásával érdekesen csúnya nő lett, férjhez ment, családja lett. A férje
szeretének köszönhetően megtanulta elfogadni önmagát, már nem vágyott
láthatatlanságra, nem próbált rejtőzködni, az ével múlásával egyre bátrabban merte
felvállalni önmagát. Reggelente már nem nézett reménykedve a tükörbe, már nem
hitt a csodákban. Beletörődött, hogy a békából csak a mesékben lesz
királykisasszony. Aztán egy napon megbetegedett. Orvodtól –orvoshoz, kivizsgálásról-kivizsgálásra
küldözgették. És az így eltöltött „műszak” végén, amikor végre mehetett volna
haza, az orra előtt elment a busz. Sajnos kis hazánk nem a jó
tömegközlekedésről híres, így aztán a nő elkeseredett ácsorgott a
buszmegállóban. Az önsajnálat legmélyebb bugyrait járta be, úgy érezte élete,
házassága és vele együtt ő is megszürkült, rá már nem vár semmi új az életben,
legfeljebb egy újabb kórság. Kitudja még mennyi borús gondolat vonult volna
végig az agytekervényein, ha meg nem áll a megállóban lévő újságos előtt egy
„meseautó”. A nő szíve nagyot dobbant.
Az alapiskolás éveinek hercege állt előtte, igencsak megemberesedve,
megőszülve, de ugyanolyan pajkos, vidám tekintettel. „Elvigyelek?” A nő lopva
körülnézett, de rajta kívül más nem volt ott. A kérdés neki szólt. Alig
indultak el, amikor a férfi megállapította: „ Megváltoztál, jól nézel ki.” Az
úton hazafelé beszélgettek, félénken, sután. A ház előtt, amikor a nő kiszállt
gyermekkori álmai lovagja utána szólt: „ Kár, hogy mi férfiak fiatalon csak
legmenőbb csajokra hajtunk, és nem vesszük észre azt akit igazából kellene.” A
Csúnya Nő, boldogan ért haza, s azonnal felhívta a barátnőjét, és elmesélte
neki, hogy jutott haza. Lelke legrejtettebb titkainak ismerője azonban szkeptikusan csak ennyit mondott: „Ezt te
csak álmodtad!”
Írta: Jankovic Eleonóra
Megjegyzések