2010. december 28., kedd

Szerelmes történet: Az utolsó! (csók)

19.
Az utolsó!

Most már kezdem unni, hogy minden fejezetet úgy kezdek, hogy egy újabb buli. Ti nem unjátok még? Mindegy ez is úgy kezdődik és kész. Csakhogy ez most egy kicsit más. Ez az utolsó buli, leszámítva az utána következő százat. Sőt ha még ezt sem unnátok ismét Kicsiben voltunk. Teljesen elkeseredve ültem a padon, mellettem Anna mellette Robi. Úgy viselkedtünk, mint két vad idegen. Nem szóltunk egymáshoz, nem vettünk a másikról tudomást. Fájó érzések jártak át, de már megszoktam. Odajött hozzám és kézen fogott, majd egyetlen szó nélkül kivezetett a lépcsőkhöz.  Éreztem, hogy bármi történjék is már elég erős vagyok ahhoz, hogy megálljt parancsoljak ennek az őrültségnek. Meg is kérdeztem nem túl kedvesen:

-Mi az?
-Semmi.
-Tessék?
-Igazából nincs mit mondanom, Anna megkért beszéljek veled, hát itt ülünk.
-Nos ha neked nincs mit mondani, hát nekem van. Ez az egész őrültség így nem mehet tovább.
-Micsoda?
-Az, ami kettőnk közt folyik, én már nem bírom idegekkel. Ez nekem nem jó és neked sem, legalábbis remélem, hogy neked sem jó. Inkább felejtsük el egymást.
-De Betti én szeretlek.
-Nem Robi, mert ha szeretnél, engem akarnál és nem mást.
-Szeretlek, de Ágit is. Úgy fel mennék hozzá.
-Tessék? Na látod, pont erről beszélek. Itt ülsz a lány mellett, akit állítólag szeretsz, és közben másra vágysz. Ez nem normális. Ez nem szerelem. Ha én valakit szeretek, nem kell más, pláne akkor nem mikor mellette ülök.
-Most úgy megcsókolnálak, de nem merlek.
-Miért?
-Nem tudom. Diáknapokon is csak néztelek, kedvem lett volna megcsókolni, de nem mertem.
-Az komoly.

Megcsókolt. Hát nem tiltakoztam. Már eldöntöttem annó, élvezem amit kapok tőle, de nem akarok többet. Ez szar, de majd elmúlik ez az egész őrület. Egyszer mindenképp, máskor nem is akkor a nyáron. Az este elment még a kedvem is. Viszont másnap a szülinapja volt. Ez örömmel töltött el, alig vártam, hogy odaadjam az ajándékát. Bár féltem, nem akartam felsülni, mint a Lénaus buliban. Gáz ez az egész. Itt fogom az ajándékát és tudom nagyon fog örülni neki, de néha rám tör a „tök balfasz vagy Betti” érzés, és a „nem túlzás ez egy kicsit?” para. Anna tanácsát kértem folyton tudván hogy bármi lesz is, én kitartok a magam hülyesége mellett. Ha megijedek és összefosom a bokám és ezen röhög a fél egyetem is akkor is oda adom neki.  

Elvégre már tudja, hogy van meglepi neki.
Megjegyzés küldése