2010. november 21., vasárnap

Ennyi, semmi más ( Küldj egy sztorit és nyerj! )

Csak ültünk szótlanul a padon. A szél lágyan cirógatta arcunk, vadkacsák vidáman úsztak a tóban, játszadoztak a hullámokkal.. Talán beszélgethettünk volna, annyi mindent akartam neki mondani, de nem tettem.

Csak ültünk, tekintetünk a semmibe révedt. Nem voltam képes ránézni, mert tudtam, amint belenézek azokba a ragyogó szemekbe - elveszek. Nem. Erősnek kell lennem...- gondoltam

- Mire gondolsz? - kérdezte megtörve a csendet, de még mindig nem nézett rám.
- Hogy látlak e még.. - vallottam be.
- Jaj te butus, hát persze. - majd szorosan magához ölelt. - Egy év és visszajövök érted.
- Megígéred?
- Emlékszel, az első randevúnk után mit mondtam neked? Mikor először megcsókoltalak.. - mosolygott, éreztem a hangjából.
- " Veled fogom leélni az életemet.."
- Igen és komolyan is gondoltam.

Még mindig szorosan ölelt magához. Annyira küzdöttem a könnyeimmel, de nem bírtam tovább. Éreztem ahogy elmosódik körülöttem a táj és hideg könnycseppek gurulnak végig az arcomon. Erősen átfogtam karjaimmal, testemhez szorítottam, kapaszkodtam belé, mintha ezzel megakadályozhattam volna, hogy elmenjen..

- Indulnom kell.

Elengedett. Rám nézett. Letörölte könnyeimet, majd megfogta a kezem és elindultunk a vasút felé. Csendesen ballagtunk egymás mellett.

Gondolataim ezer és ezer felé cikáztak:
Ne menj el. Veszélyes. Nem akarom, hogy bajod essen. Ne menj el! Ne menj el.. - de egy szót sem szóltam. Ő sem. Nem akartam megnehezíteni a búcsút.
Az út olyan rövid volt, gyorsan odaértünk. A vonat már bent állt.

- Mennem kell. - ismételte.
- Utálok búcsúzkodni...
- De mi nem is búcsúzkodunk. Azok búcsúzkodnak, akik nem látják többé egymást, de mi hamarosan találkozunk.
- Csak tartanánk már ott..

Megölelt és súgott valamit a fülembe, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. A karjaim közt akit mindennél jobban szeretek, aki az életem és most el kell engednem. Még utoljára megcsókolt, és felszállt a vonatra. Nem vártam meg míg elindul, nem akartam látni, ahogy elmegy, inkább visszafelé sétáltam a tóhoz..

A könnyeimmel sem tudtam harcolni tovább, megállíthatatlanul folyt, nem akart abbamaradni. Majd hallottam a vonat sípját..és tudtam nincs tovább.

Ennek tizenhat éve. Akkor láttam utoljára. Homályos emlékeim vannak a múltból róla, de van amire tisztán emlékszem ma is. Emlékszem az utolsó ölelésére és arra, mikor utoljára a fülembe súgta, hogy: szeretlek.

Írta: Takács Éva
Megjegyzés küldése