2010. július 8., csütörtök

Talpra álltam

Ezt az történetet azért osztom meg veletek, hogy tudjátok, az élet nem csupa móka és kacagás, nem minden szerelem végződik happy enddel vagy szakítással.Ez életem egyik legszomorúbb története, pedig még alig múltam 13 éves. Nagyon szerettem valakit, de örökre elveszítettem. 

Talpra álltam
Az egész egy unalmas hétfő reggel kezdődött. Szokás szerint lekéstem a buszt, így várhattam 20 percet a következőre. Mikor vége lett a sulinak akkor elmentem vásárolni. Hazafelé beugrottam a barátnőmhöz, akinél volt két vendég. Bemutatta nekem őket, az egyik a bnőm pasija volt, a másik a pasi legjobb barátja. Első látásra megkedveltem, a pillantása égette a bőrömet. Miután elköszöntem utánam jött és hazakísért. Jót beszélgettünk. Azt mondta hogy szeretne még találkozni velem. Így is lett. Egyre jobban megszerettem. Az idős sebesen telt és megérkezett a nyár. Ez volt életem legjobb nyara, minden nap strandra jártunk, Süttettük a hasunkat a napon, és elcsattant az első csók. Egyszóval minden olyan volt, ahogy egy csodás nyarat képzeltem. Már több hónapja jártunk és nagyon szerettük egymást

Ő volt az a fiú, akit képzeltem magam mellé. aztán lassan vége lett a nyárnak, de a szünidő utolsó előtti napján megköszöntöttem és rendeztem neki egy szülinapi bulit, nagyon jól éreztük magunkat. Hamarosan jött az évnyitó és megkezdtem a 8. évemet a suliban. Az ősz szomorú lett, mert elkezdtünk veszekedni, de sosem szakítottunk. Aztán a barátom kórházba került, súlyos tüdőgyulladással. Végig arra gondoltam, hogy ez csak egy sima megfázás, ugyan már, nincs semmi jelentősége, Alig vártam, hogy kikerüljön a kórházból és újra egészséges legyen. De erre sosem került sor. A húga mindig bent volt vele, de én nagyon ritkán mentem be hozzá a suli miatt. Aztán romlott az állapota

Egyre idegesebb lettem, aztán amikor nagyon izgultam érte felhívtam a húgát a suli vécéjéből és azt mondta baj van és hogy nem hiszi, hogy most jót tenne ha elmondaná. de én nem hagytam hogy ne mondja el és amit mondott attól annyira kiborultam, hogy letettem a telefont és a legmélyebb kétségbeesés lett úrrá rajtam és azt hittem összedőlt a világ. minden összezuhant bennem. De nem volt erőm sírni , mert ez mélyebb bánat volt, annál, hogy könnyeket ejtsek. Befejeztem azt a napot és annyira hulla voltam, hogy senkihez se szóltam, csak csöndbe összedőlt a világom. A buszon minden rámomlott az idegeskedés az elvesztés fájdalma, a könnyek végigfolytak az arcomon. Otthon nem mondtam el semmit. 

A temetésre a barátaimmal mentem el, és az a csend felidézte, hogy mennyire szerettem. Aztán romlottak a jegyeim és akkor borultam ki igazán, mikor a szüleim összevesztek és eldurvultak a dolgok. Ha akkor nincsenek mellettem a barátaim azt hiszem belehaltam voltam a fájdalomba. Amikor a bnőm később kesergett, mert összevesztek a barátjával azt mondtam neki, hogy ne légy szomorú, mert a te pasid él, szeret és még vannak közös perceitek, Az a fiú volt a mindenem, az életem, a szerelmem és örökre elveszítettem, Mindig is szeretni fogom. A bűntudat felőrölt belül, hogy nem tudtam bemenni hozzá a kórházba. De akkor is szeretni fogom, ha gyerekeim lesznek és férjem. 

Most úgy néz ki rendben vagyok, minden héten kimegyek a sírjához, és tudom, hogy ő sem akarná, hogy tönkre menjek. Talán belevágok egy új kapcsolatba. Megpróbálok teljes értékű ember lenni és szeretni azt, aki velem van. Most amikor megírtam ezt a blogot kicsit felszakadtak a sebek, de fontos, hogy más lányok/fiúk is megtudják, hogy járhat így az ember.És hogy talpra lehet állni, bármily nehéz is, mert a családodnak szükségük van rád. És nem megoldás az öngyilkosság. Mert mindig van kiút a szakadékból.
Megjegyzés küldése