2010. július 22., csütörtök

Most jottem rá, hogy ez egy filmbe illő szerelem

Szeretnem a szerelmi tortenetemet megirni, el is kezdtem egy blogot. Most jottem ra, hogy filmbe illo az egesz. Szeretnem megosztani veletek..

Most jottem rá, hogy ez egy filmbe illő szerelemMinden 2004 nyaran kezdodott. Akkor voltam 24 eves. Otthoni unalmamat kergettem el avval, hogy fotozni mentem a belvarosba. Egy regi filmes fenykepezogeppel a kezemben, epp a legjobb temaval szenvedtem, amikor ket srac megzavarta az idilli kepet. Meg is untam a varakozast, nem mentek el, inkabb tovabb alltam. Mar hazaindultam es vartam a villamost, es megszolitott valaki, egy egeszen furcsa, muzikalis akcentussal. Az a ket fiu allt mellettem, akik elvettek a kedvem az aznapi fenykepezestol.

Megszolitottak, mosolyogtam, ahogy ejtette az egyikuk a magyar szavakat. Igen, magyarul beszelt! Es erthetoen, tisztan, dallamosan! A ket fiu skandinav szarmazasu, csak nalunk tanultak egy ideig. Igy kezdtunk el beszelgetni... Aznap estere hivtak bulizni egyet, elhivtam az egyik baratnomet, feloltoztunk csinosan, ahogy azt illik egy randevu alkalmara.

Most jottem rá, hogy ez egy filmbe illő szerelemNagyon tetszett az egyikuk, magas, kek szemu, nem tul sotet barnas haj, jokepu, amolyan kolyokkepu... Meg aznap este megcsokolt. A Margit szigeten setaltunk, majd egy padra leultunk, cefetul fajt a labam a magassarkumban.

Masnap is talalkoztunk, harmadnap is, es azutan is... Aztan hirtelenjeben ott tartottunk, hogy szolt, 2 nap mulva haza utazik, mert ott folytattja a sulit. Megkerdezte, hogy vele mennek e? Es en Vele utaztam eloszor Norvegiaba.

Dolgozott is az egyetem mellett, pedig nem szorult ra, minden fele tamogatasban volt resze: a csaladja felol, az allam felol... De o dolgozott. Sajnos nagyon keveset lattam ot abban az idoszakban, ez kb. 3 honap volt. Egyedul ereztem magam, amig o masutt volt. Nem mozdultam ki, nem csinaltam semmit, a konyveket mar kiolvastam.

Egyik este osszekaptunk, nem beszeltunk egymassal, o lent aludt a foldszinten, en meg csendben pakoltam a taskamba. Masnapra jegyet vettem a Budapestre indulo gepre, olyan osszegert, ami tobb volt egy havi atlag magyar keresetnel. Taxit hivtam ejjel, hogy idoben a repterre erjek, elotte megkerdeztem, mennyiert visz el, hogy ki tudom  e fizetni.

Most jottem rá, hogy ez egy filmbe illő szerelemMegerkeztem, fizettem, kivettuk a csomagomat, epp elindultam volna, amikor megallt mellettem egy auto. O volt az. Felebredt, amikor becsuktam az ajtot, oltozott es utanunk jott. Nem hagyott elmenni, en akartam, de nem o miatta. Nagyon rossz egyedul lenni egy idegen orszagban, es ezt magyaraztam neki. A csomagomert kellett harcolnom, mert nem adta  oda!! En hulye aztan rahagytam, megfordultam es elindultam, hogy hazamenjek. De kongattak, es megszolalt a kis hangocska: ne tedd!

Visszamentunk, sok minden tortent azota. Volt balesetem, vegig velem volt, es lassan 1 eve hazasok vagyunk. Norvegot tanulok egy helyi iskolaban es fotolaborans lettem. Ez a szerelem elso latasra, a lazas hevulet elmult, 5 es fel eve egyutt vagyunk, es megis szerelmesek vagyunk.

2010. július 12., hétfő

Egy tragikus tündérmese...

Én egy 16 éves lány vagyok, aki beleszerett egy nála egy évvel idősebb fiúba... Ez a történet nagyon furcsa, mivel a fiú, Kicsi úgy viselkedett, mint egy szerelmes, és mégis ez lett a vége... A mai napig sem tudtam meg az okát, de szeretném megtudni... Fogjátok a csipiszt, hogy legalább az okot megtudjam... Nekem már az is elég... :D

Az egész pénteken kezdődött. Kicsi fogta magát lehajolt a táskához, és odajött hozzám, majd átadta a Cd-t. Én már fültől-fülig vigyorogtam. Beszélgettünk is egy kicsit. Megkérdezte, mit csinálok szombaton. Én mondtam, hogy semmit, ő erre megkérdezte, hogy volna-e kedvem elmenni vele megnézni a szinházban a műsort. Én rávágtam, hogy én szivesen mennék, de nem tudom, hogy elengednek-e. Később, este beszélgettem Kicsivel, és mondtam neki, hogy mindjárt megkérdezem aput, hogy elenged-e. Apunak nem mondam el a teljes igazságot erről a találkáról, így elengedett.

Elérkezett a szombat délután.
Egy tragikus tündérmese... A találkát háromnegyed ötre beszéltük meg. Ő 5 percet késett. Egyből kaptam egy puszit, és már mentünk is a színház felé. Amint megérkeztünk bemutatott a barátainak, akiket nem zavartam, viszont én nagyon zavarban voltam. Szép lassan Kicsi belökdösötta színházba, mivel én nem akartam elől menni... Ezt követően elkezdődött a műsor, ami néptánc volt, és amit én nem nagyon kedvelek... Erre gyorsan rájött Kicsi, és, hogy oldjuk a feszültséget beszélgettünk mindenféle butaságról. Már nem tudom pontosan, hogy volt, de arra tisztán emlékszem, hogy azt mondta, hogy: "Senki sem kérte,hogy maradj!"

Egy tragikus tündérmese...Ez sziven ütött, de nem adtam fel. A műsornak vége lett, és mentünk volna a Vadvirágba, csak hogy a műsor áttették 9-re, és én addig nem maradhattam, a másik probléma pedig az volt, hogy elhívtak egy ismertlen gyerekhez, akihez nem mehettem, és én búslakodva mondam ki, hogy: "Nem mehetek, inkább megyek haza..." Megindultam, és hallottam, ahogy utánakérdeztek:" Merre laksz?" Én pedig nagy szomorkodva: "Messze..." Majd újabb kérdés hangzott el: "Merre van az a messze?" Már alig hallhatóan mondtam, hogy: " A vasút felé..." S gyorsan elindultam...
Már szinte el-el sírtam magamat, amikor utánamjött Kicsi, és mondta, hogy hazakísér... Megkérdeztem:" Ugye nem lesz baj?" Elmosolyodott, és így szólt: "Dehogy!"A szívem örült, s hirtelen lelassúlt. Mondtam neki, hogy nem kell teljesen hazakísérnie, nehogy apám meglásson minket, mert így kiderült volna, hogy én nem mondtam el otthon a teljes igazságot. Utunk során nagyon sokat beszélgettünk, vagy is inkább ő... "Ritka az olyan fiú, aki ennyit beszél!!!" - mosolyogva mondtam. Nem is olyan soká megérkeztünk a boltig, ameddig elkisért.
Egy tragikus tündérmese...S csak álltunk 2 percig, s néztünk egymás szemébe, majd el-elkaptuk fejünket, majd megkérdeztem: " Igen?" Kicsi nevetett... Beszélgettünk még pár percet, majd tudattam vele, hogy mennem kell, mert, ha elkések, soha nem mehetek el sehova. Adott az arcomra egy puszit, majd a homlokomra, és egy nagy-nagy ölelést, ami átmelegített... Sajnos nem értem el a homlokát, így nem tudtam viszonozni a homlokpuszit... Az ölelés nagyon hirtelen jött, és a lábaimmal a talajt kerestem, miközben a kabátjába kapaszkodtam.

Egy tragikus tündérmese...Erősen ölelt át, még a kabátzsebének a cipzárja is nyomta az arcomat, és annyira szorított, hogy még csak fel sem tudtam nézni. Ilyen ölelésben még nem volt részem, de éreztem valamit, ami a szerelemre utalt, és nem csak az én részemről... Pár pillanat volt ez az egész, de nekem óráknak tünt... Azt a melegséget nem fogom elfelejteni, pedig még csak március volt... Elköszöntünk egymástól, és mindketten mentünk hazafelé, a sötét, mégis gyönyörű utszában... Azt a 2 percet nem feledem el, amikor azt hittem, most megtörténik velem a lehetetlen... Leírhatatlan érzés ez, amit akkor éreztem... Én voltam a legboldogabba világon... Amikor hazaértem, anyám tátott mosollyal várt, mivel ő mindenről tudott... Elmeséltem neki, megvacsoráztam, és késő éjszaka álomra hajtottam fejem, reménykedve, hogy ennek a napnak, lesz még folytatása...

Egy tragikus tündérmese...Vasáranap, megkérdeztem Kicsitől, hogy: "Köszönő viszonyban vagyunk még, vagy már megbántad, hogy szóba álltál velem?" Erre ő: "Barátok? Ez a megfelő szó?" Hirtelen nem tudtam mit írni, és csak annyit írtam, hogy: "Nem tudom..." Az a fájdalom, ami akkor belehasított a szívembe szintén leírhatatlan volt... Legszivesebben elbújtam volna, s sírással töltöttem volna az egész napom... Pár perc múlva írta, hogy: "Most mennem kell segíteni anyámnak... Szia!" Nem hittem neki, mivel tegnap mondta, hogy neki jól megy a hazudozás... Szépen lerázott, mondhatom...

Ez olyan,mint egy mese, aminek megvolt a mélypontja, és a csúcspontja. Csak az a legrosszabb, hogy tragikus vége lett, ennek a szép tündérmesének...

2010. július 8., csütörtök

Talpra álltam

Ezt az történetet azért osztom meg veletek, hogy tudjátok, az élet nem csupa móka és kacagás, nem minden szerelem végződik happy enddel vagy szakítással.Ez életem egyik legszomorúbb története, pedig még alig múltam 13 éves. Nagyon szerettem valakit, de örökre elveszítettem. 

Talpra álltam
Az egész egy unalmas hétfő reggel kezdődött. Szokás szerint lekéstem a buszt, így várhattam 20 percet a következőre. Mikor vége lett a sulinak akkor elmentem vásárolni. Hazafelé beugrottam a barátnőmhöz, akinél volt két vendég. Bemutatta nekem őket, az egyik a bnőm pasija volt, a másik a pasi legjobb barátja. Első látásra megkedveltem, a pillantása égette a bőrömet. Miután elköszöntem utánam jött és hazakísért. Jót beszélgettünk. Azt mondta hogy szeretne még találkozni velem. Így is lett. Egyre jobban megszerettem. Az idős sebesen telt és megérkezett a nyár. Ez volt életem legjobb nyara, minden nap strandra jártunk, Süttettük a hasunkat a napon, és elcsattant az első csók. Egyszóval minden olyan volt, ahogy egy csodás nyarat képzeltem. Már több hónapja jártunk és nagyon szerettük egymást

Ő volt az a fiú, akit képzeltem magam mellé. aztán lassan vége lett a nyárnak, de a szünidő utolsó előtti napján megköszöntöttem és rendeztem neki egy szülinapi bulit, nagyon jól éreztük magunkat. Hamarosan jött az évnyitó és megkezdtem a 8. évemet a suliban. Az ősz szomorú lett, mert elkezdtünk veszekedni, de sosem szakítottunk. Aztán a barátom kórházba került, súlyos tüdőgyulladással. Végig arra gondoltam, hogy ez csak egy sima megfázás, ugyan már, nincs semmi jelentősége, Alig vártam, hogy kikerüljön a kórházból és újra egészséges legyen. De erre sosem került sor. A húga mindig bent volt vele, de én nagyon ritkán mentem be hozzá a suli miatt. Aztán romlott az állapota

Egyre idegesebb lettem, aztán amikor nagyon izgultam érte felhívtam a húgát a suli vécéjéből és azt mondta baj van és hogy nem hiszi, hogy most jót tenne ha elmondaná. de én nem hagytam hogy ne mondja el és amit mondott attól annyira kiborultam, hogy letettem a telefont és a legmélyebb kétségbeesés lett úrrá rajtam és azt hittem összedőlt a világ. minden összezuhant bennem. De nem volt erőm sírni , mert ez mélyebb bánat volt, annál, hogy könnyeket ejtsek. Befejeztem azt a napot és annyira hulla voltam, hogy senkihez se szóltam, csak csöndbe összedőlt a világom. A buszon minden rámomlott az idegeskedés az elvesztés fájdalma, a könnyek végigfolytak az arcomon. Otthon nem mondtam el semmit. 

A temetésre a barátaimmal mentem el, és az a csend felidézte, hogy mennyire szerettem. Aztán romlottak a jegyeim és akkor borultam ki igazán, mikor a szüleim összevesztek és eldurvultak a dolgok. Ha akkor nincsenek mellettem a barátaim azt hiszem belehaltam voltam a fájdalomba. Amikor a bnőm később kesergett, mert összevesztek a barátjával azt mondtam neki, hogy ne légy szomorú, mert a te pasid él, szeret és még vannak közös perceitek, Az a fiú volt a mindenem, az életem, a szerelmem és örökre elveszítettem, Mindig is szeretni fogom. A bűntudat felőrölt belül, hogy nem tudtam bemenni hozzá a kórházba. De akkor is szeretni fogom, ha gyerekeim lesznek és férjem. 

Most úgy néz ki rendben vagyok, minden héten kimegyek a sírjához, és tudom, hogy ő sem akarná, hogy tönkre menjek. Talán belevágok egy új kapcsolatba. Megpróbálok teljes értékű ember lenni és szeretni azt, aki velem van. Most amikor megírtam ezt a blogot kicsit felszakadtak a sebek, de fontos, hogy más lányok/fiúk is megtudják, hogy járhat így az ember.És hogy talpra lehet állni, bármily nehéz is, mert a családodnak szükségük van rád. És nem megoldás az öngyilkosság. Mert mindig van kiút a szakadékból.