2010. március 3., szerda

Charlie 7.rész ( végzetes találkozás, megvetés, fájdalom, szerelem )

Charlie 7.rész ( végzetes találkozás, megvetés, fájdalom, szerelem )
Szeptember végi vasárnap történt, kisebbik lányom korcsolyázni hívott. Sikerült a rollerezésre rábeszélnem, mert lustának, fáradtnak éreztem magam. Menjen, amerre akar, megyek utána, hátha sikerül kusza gondolataim között rendet teremtenem. Emiatt észre sem vettem, hogy átléptem a határvonalat. Két parkrész közötti úton mentünk, leányom igencsak megelőzött engem. A parki sétálóra bevezető útról, leányommal egyidős szöszke fiúcska kanyarodott ki kerékpáron ügyesen manőverezve. Ismeretlenül is versengeni kezdtek egy rövidtávot megtéve. Hirtelen mindketten megálltak és felém néztek, mint akik várnak valamire, valakire. Az utcából nemsokára kisétált egy nagyon bájos pöttöm kisleány, nagymamája kezét fogva. Ahogy előttem haladtak megcsodálhattam a kisleányt és vállára omló csigába göndörödő szőke fürtjeit. Ismerősnek tűnt mintha már láttam volna ezeket, a fürtöket, valahol, valamikor. Sétáltam mögöttük szinte már utolérve a várakozó gyerekeket. Már tudtam kik, sétálnak előttem, és kíváncsi lettem a gyermekekre. Gondoltam szépen továbbsétálok mellettük. De lépteim alatt meg-megcsikordult az úton szétszóródott kavics. A kisleány és nagymamája megállva rám néztek. Kitérni nem lehetett, mert észrevettem, hogy Zsuzsa néni megismert. Ráköszöntem és beszélgetni, kezdtünk, nem állt szándékomban hosszúra nyújtani, de így legalább lehetőségem volt megnézni a gyermekeket. Már készültem elköszönni, mikor a fiúcska hirtelen a kis utca felé nézett. Akaratlanul követtem tekintetét és láttam, hogy valaki közeledik. Az arcát nem láttam, de egy pillanat, egy mozdulat elég volt, hogy tudjam, kit rejtenek el néha-néha a facsemeték. Zsuzsa néni mondott még valamit, de értelme nem jutott el hozzám. Szerettem volna elfutni, valahol máshol lenni, de lábaim nem engedelmeskedtek. S lelkemben egy hang felkiáltott. Ne most, ne ilyen váratlanul erre nem vagyok felkészülve! Az utcából kiérve elindult felénk és oly sok év után megláthattam a legszebb nőt a világon. Ott álltam földbe gyökerezett lábbal és tehetetlenül néztem, hogy Erika közeledik hozzánk. Velem szemben megállt és hosszan a szemembe nézet. Érzelmeim oly elemi erővel törtek fel bennem, hogy megszólalni nem tudtam. Csak néztem, néztem azt a gyönyörű kék szempárt. Percekig vagy csak pár másodpercig? Szemöldökét felvonta az apró ráncok összefutottak homlokán és édesanyához fordult. Ismertem jól ezt a mozdulatát, mely úgy ért, mint derült égből a villámcsapás.

Nem ismert meg. Megjött tőle a hangom és végre rá tudtam köszönni. Hangomra ismét rám nézett s szemében olyan fényeket véltem felfedezni, mely azt hiszem mindkettőnket visszarepített az időben. Mert pillantásában egy régi Duna-parti tábor, csillagokkal teleszórt ege alatt vígan lobogó tábortűz lángjai voltak. Bizonytalanul mozdult s aprót felém lépett, mozdulata mágnesként vonzott és én is felé léptem. Bátortalanul egymáshoz hajoltunk. Arcomat érte két baráti csókja, vágytam rá, de nem gondoltam volna, hogy ebben valaha részem lehet. Beszéltünk a közelmúltról és jelenről, a bánatról és az örömről. Mit mondani szerettem volna, előtörtek s készen vártak, hogy őszintén kimondjam őket. Nem tettem, nem tehettem, s tudtam szavaim, örökre kimondatlanok maradnak. Igyekeztem gyorsan visszazárni gondolataimat, de elkéshettem vele. Megláthatta rajtam, megérezhette, mert pillantásai riadtak, fagyos hidegek lettek. Váratlanul kisleányát maga előtt terelve, elindult vissza az úton sietve. Utánuk mentem akarva akaratlan, mert búcsúzóul valamit mégis mondani szerettem volna, de megálltam és szomorúan néztem, ahogy ismét távolodik tőlem. Reméltem talán búcsúzóul rám néz, nem tette. Lelkem felkiáltott. Nem ezt akartam, bocsáss meg, ha megint fájdalmat okoztam. Őszintén, nem ezt akartam. Százszor, ezerszer álmodtam meg ezt a percet, de reméltem soha nem történik meg. Mert tudtam a valóság az álmokat, nem közelíti meg. Pedig úgy vágytam rá, vártam rá. A legtöbbet, a barátságát reméltem elérni. Ha már nem mondhatom el neki, amit iránta érzek az Szerelem. Tisztán szívből őszintén, akkor, most és örökké. S mióta elment csak árnyék az életem. Igaz én döntöttem így, de akkor nem sejtettem, hogy a barátságát is elveszítem. Ennyi idő után mást már nem mondhattam volna neki, csak, azt hogy köszönöm. Köszönöm mindazt, amit értem tett, hogy szeretett és szívemben szerelmet ébresztett.

Charlie 7.rész ( végzetes találkozás, megvetés, fájdalom, szerelem )Leányomat messzire előre küldtem, nehogy meglássa, amit képtelen voltam elrejteni. Hogy magyaráztam volna el neki, miért okozták ezt a viszontlátás percei. Szívem elkezdte újra a perceket számolni, reménykedve, hogy útjaink egyszer még összefutnak. S akkor talán már megérettünk arra, hogy úgy nézzünk egymásra, mint egy régi jó barátra. Tudom mindenünk a családunké, de szerelmes szívem örökre az övé. Szerelmünk emlékét soha el nem feledhetem, mert mikor feledem akkor végleg elveszítem.


--és itt a vége--
Megjegyzés küldése