2010. február 26., péntek

Charlie 2.rész ( A Kenu túra )

Szőke göndörödő hullámos hosszú haj, bájos mosolygós arc, és azok az égszínkék szemek

 Szőke göndörödő hullámos hosszú haj, bájos mosolygós arc, és azok az égszínkék szemek. Mikor rám pillantott, elakadt a szavam a gerincemen mintha áram futott volna végig. Hirtelen olyan melegem lett mintha a tűzben ülnék és nem mellette. De ez a tűz belülről lobbant fel, egy teljesen ismeretlen érzés mely elöntött, és éreztem lángra, gyúl az arcom. Nem tudtam, mit kellene tennem, ezzel az érzéssel még soha nem találkoztam, mégis jó barátként üdvözöltem. Több alkalommal kerültünk egymás pillantásának sugarába, és az a tized másodperc, míg pillantásunk találkozott mindannyiszor fellobbantotta, a tüzet. Már-már úgy éreztem, mintha tűzvihar tombolna bennem, nagyon zavarban voltam emiatt. Próbáltam nem ránézni, de egy láthatatlan erő mindig rákényszeríttet. A tábortűz lángjai lassan lohadni kezdtek és vendégeink induláshoz, készülődtek. A szőke fürtök meglibbentek és a lány a sátraik felé indult. Megállt tőlem pár lépésre, és megkérdezte a társaságtól "nem kísérne el valaki?" Eközben a szemembe nézett, de nem egy pillanatra. Nyíltan mélyen teljesen tűzben égve, és azt üzente számomra (gyere velem). Mozdulni nem tudtam tagjaim, nem engedelmeskedtek. Zavarban voltam, biztos jól értettem, amit szavak nélkül üzent nekem? Már éppen mozdultam volna, mikor egyik társam lámpával kezében hozzálépet "majd én elkísérlek". A lány még egyszer rám nézett "gyere", de még most is bénultnak éreztem magam. Elindultak és a lány körvonalát néztem addig, míg bele nem olvadt a sötétségbe. Dermedtségemből felengedve körülnéztem, valaki segítsen, mi történt? Hirtelen nevelő nőnkre, Anikó nénire néztem. Szintén rám nézett és enyhén elmosolyodott, mintha kissé megbiccentette volna a fejét ezzel bíztatva engem. "menj már te buta". Tehát látta, nem volt képzelődés. Úgy olvasott a jelenetben és bennem, mint egy nyitott könyv lapjaiban. Hirtelen felálltam és már indultam volna, amikor visszaérkezett a társam, olyan ábrázattal, mint akit leöntöttek hidegvízzel. Mikor megláttam olyan mérhetetlen haragot, éreztem iránta, hogy leírni nem lehet. De leginkább magamra voltam mérges. Meglátta rajtam az indulataimat, és védekezően mondta "egyszerűen elküldött", és gyorsan távozott mellőlem, még mielőtt kitör a vihar. A sátraik felé siettem, de az evezősök tábora már elcsendesedett, próbáltam találgatni melyik lehet az Ő sátra. Többször végigsétáltam a tábor mellet húzódó ösvényen, de már senkit nem láttam nem hallottam. Végül a saját sátramba mentem és hálózsákba bújva sokáig néztem töprengve a vászonfalat. Eldöntöttem reggel megkeresem, legalább a nevét és hogy hol lakik? Megtudni róla mindent, ezernyi felmerülő kérdés. Lehet, hogy együtt folytathatnánk az utat? Ettől a gondolattól megnyugodva tudtam végre elaludni. Tábori zsivajra ébredtem, mikor kinyitottam a szemem azonnal tettre kész voltam. Sietve felöltöztem és kiugrottam a sátorból, elindultam a másik tábor felé, de félúton földbegyökerezett a lábam.

Elmentek. Se, sátor se hajó, se egy teremtett lélek. Semmi nem maradt utánuk csak a sátrak által lelapított fű nyoma. Elment elvesztettem őt pedig még nem is ismertem. Felidéződött a pillantása, szavak nélküli üzenete. "GYERE"

Rögtön tudtam, mit kell tennem. Gyorsan bepakolni és utánuk menni, nem lehetnek még messze. Ekkor először a túra alatt a mi kenunk került elsőnek a vízre. A többieket hátrahagyva elindultunk, hogy utolérjük az evezősöket. Ekkor még nem tudtam, hogy azok a kecsesen hosszú kétpárevezős hajók mekkora sebességre képesek. Úgy gondoltam hamarosan megpillantjuk őket, de a délelőtt folyamán nem sikerült beérni a hajóikat. Kora délután észrevettem társaimon a fáradtság első jeleit és különböző praktikákkal biztattam őket, hogy ne lazsáljanak. A nap kezdte elveszíteni erejét, jelezve nekünk, igen eltelt az idő. István rám nézve közölte borús kilátásait, ebből baj lesz. Beláttam, hogy igaza van és szomorúan a part felé, kezdtem kormányozni hajónkat. Nem messze három hatalmas sóderdomb emelkedett eltakarva a folyó kanyarulatát, reméltem mögötte alkalmas területet találok táborunknak. Kissé félve gondoltam arra mi fog történni, ha a többiek utolérnek. Nevelőink akármilyen jó indulattal is kezeltek minket, tudtam az önfejű akcióm mellet nem fognak szó nélkül elmenni. A társaság többi tagjától is számítanom kellet egy-két keresetlen szóra, amiért ilyen nagy távolságot kellet megtenniük miattam. Teljesen magam alatt voltam, nem értem el a célom és valószínűleg mindenkit magamra haragítottam. A folyó kanyarulatát elhagyva nem hittem a szememnek, az elém kerülő látvány teljesen fellelkesített. Kétpárevezős hajók feküdtek egymás mellet a parton, türelmesen várva a következő vízre bocsátást. Szívem őrült ritmusba kezdett látva a nyüzsgő tábori életet. Mégis utólétük őket és Ő is ott van valahol közöttük. Minden szorongásom elszállt, bármilyen megrovásban részesülök akkor is megérte. Kikötöttünk a táboruk szomszédságában, és sietve felállítottuk a sátrunkat mindent elrendezve a többiek megérkezéséig. Jó félóra múlva megérkeztek, meglepetésemre Laci-bá összehúzott szemmel rám nézve mondta "nagy utat tettünk meg, remélem megérte". A többiektől is elmaradtak a keresetlen szavak habár valaki nevetve közölte véleményét "Charlie teljesen megkattant". Belülről örömtáncba kezdtem, hogy ilyen olcsón megúsztam és rögtön az evezősök felé, siettem. Itt a lehetőség a nagy találkozásra. A táborukat figyeltem hol lehet a lány, de minden igyekezetem hiába, nem sikerült megpillantanom. Leültem a Duna sóder szegélyezte partján, néztem a víz játékát, és miként ver hidat aranyból a lemenő napsugár. Több kérdés merült fel bennem, milyen indokkal menjek oda hozzá? Lehet, hogy félre értettem valamit az este és már nem is emlékszik rám? Kétségeim voltak bátorságom elillant. Váratlanul közeledő léptekre figyeltem fel, odafordítottam a fejem és Ő közeledett felém. Rám mosolygott bátorítóan, szemével szememet keresve. Sietve felálltam és felé léptem "sétálunk?" kérdezte. Egyetlen szavával megoldott minden problémámat, felmerülő kétségeimet. Megfogtam a kezét, és Ő bátorítóan megszorította a kezem. Mintha megállt volna az idő. A tábor és a velejáró zsivaj messzinek tűnt, szinte minden megszűnt létezni. Nem volt más csak Ő meg én. Elmerültem szemének tengerében és megrészegültem hangjának csilingelő dallamától. Sok mindent meg kell beszélnünk ezt mind a ketten tudtuk, de a legfontosabb kérdésre az első érintésünk tisztán érthetően adta meg a választ. Ő és én, én és Ő. Mintha régóta ezt a percet vártuk volna. Éreztük, most egy olyan útra készülünk rálépni, mely mindkettőnk számára ismeretlen, de ezt az utat kéz a kézben közösen fogjuk bejárni. Mikor először hallhattam és mondhattam ki a nevét (ERIKA) belém égett, akár a hangja, mozdulata, léptei ritmusa. Részemmé vált az első pillanattól kezdve. Terebélyes fa mellett, kis tisztást találtunk. Letelepedtünk egymás kezét fogva, kérdések, válaszok, mindent tudni szerettünk volna. Nagyon nehezen kezdtem bele a mondandómba, ki vagyok, és (honnan) jöttem. Féltem attól, hogy amit hallani fog nem tetszik majd neki, de kálváriámat őszintén szépítés nélkül elmondtam. Karomat átkarolta és a vállamra hajtotta fejét, így tudatva mellettem, van, mert ez vagyok, és ezzel együtt vagyok az övé. Felidéződőtt bennem a kőgát átjárója, de a (kapun) levő felírat megváltozott. Arannyal bevont cirádás betűkkel "szerelem kapuja" felírat volt, olvasható rajta.

Hirtelen ötlettől vezérelve átöleltem és ekkor először megcsókoltam. Forgószél repített minket az érzelmek világába, számunkra megszűnt minden és mindenki. Mikor ismét egymás szemébe néztünk, éreztük, egyek vagyunk és szívünk azonos ritmusra, dobog. Könnyű szellő simogatása váratlanul érkezett és mind a ketten beleborzongtunk. Vagy nem is a szellő okozta? Körülnézve láttuk szinte teljesen ránk, esteledet. Nem akartunk elválni egymástól, így a hálózsákjainkért siettünk. Gyorsan bejelentkeztem, de nevelőim tudták hol vagyok. Táborunkból és az evezős táborból is jól láthattak minket, mégsem zavart meg senki. Rövid időn belül megint a kis tisztáson voltunk, de már kellően felkészülve az éjjeli hűvösebb időre. Matracainkat szorosan egymás mellé tettük, mintha ez természetes lenne pár órás ismeretség után. (nekünk ez természetes volt, hiszen egymáshoz tartoztunk) Hálózsákjainkba bújva az elkövetkezendő napokat próbáltuk megtervezni, és az otthoni első randit. Kiderült, hogy ugyan ott lakunk pár HÉV megálló válasz csak el minket. Érdekes, hogy első találkozásunk mégis egy igen távoli helyre esett. Beszélgetés közben kezünk ismét egymásra talált, és végül egymást átkarolva aludtunk el. Nagyon korán ébredtem. Tényleg igaz, vagy csak álom volt az egész? De békésen ott aludt mellettem az a csodálatos leány. Sokáig néztem, ahogy alszik, és göndörödő fürtjei keretezik arcát. Huncut csillogó szemmel rám nézet "jó reggelt" és úgy öleltük át egymást mintha az életük függne tőle. Táborunk is életre kelt és mégis el kellet válnunk egymástól, ha csak rövid időre is. A túrát egymás nélkül de lélekben egymással folytatjuk. Mindkét társaság, indulásra készen. A kétpár evezős hajók egymás után kerültek a vízre. Mikor elindultak tudatosult bennem milyen sebességre is képesek, és nem vehetjük fel velük a versenyt

--vége a második résznek--
Megjegyzés küldése