,,Még mindig remél, dobog, hisz bennem..."

Kedves mindenki!

Hát az én történetem 2007. augusztus 25-én kezdődött, amikor megismertem valakit. Nekik van egy Disco-juk és azon a napon Ő szedte a belépőt. Mivel előző nap ott buliztam egy barátnőmmel akit Ő ismert, unalmamban odamentem hozzá, habár már volt bennem alkohol, de anélkül sem kell félteni. Másnap felvett msn-en, sokat beszélgettünk, még egy buliban találkoztunk szeptember 29-én, akkor szinte egész végig együtt voltunk, sétáltunk, de semmi sem történt, mivel nekem sikerült berúgni, és így nem akart visszaélni ezzel. Végül október 13-án mentünk moziba, igaz 5-en voltunk, de mi nem zavartattuk magunkat, megfogtam a kezét, majd a buszon már kézenfogva ültünk, és az állomáson, hazaérve elcsattant az első csók. Én nagyon féltem, mert már elmúltam 17, mégis ez volt az első párkapcsolatom, de elég talpraesett vagyok, így aztán minden könnyen ment. Egymásba szerettünk. Ő nem siettetett semmit, ténylet szeretett, nem "azért" volt velem. Aztán jött a nyár, amikor én az ő bár-jukba dolgoztam, de pörögni kellett, a Balatonon nagy volt a forgalom, kevés időnk volt egymásra.  Aztán megtörtént az, amitől tartottam. Sokat veszekedtünk, keveset voltunk együtt és őt "elfújta a szél". Én éreztem, hogy valami nincs rendben, betudtam annak, hogy kevés idő volt egymásra, és bíztam abban, hogy ősszel jobb lesz. Hát nem így lett, és október elején kiderült, hogy megcsalt, méghozzá 2 hónapig párhuzamosan járt egy másik lánnyal is. Azonnal küldtem az smst, hogy mi ez az egész, majd délután találkztunk, és én megbocsátottam, ő pedig szakított a másik lánnyal, akihez érzelmileg kötődött. Testi kapcsolat nem volt köztük, de mégis 2 hónapig járt vele.  Hittem, szentül hittem, hogy minden rendbe jön.  De nem így lett. Ő elfelejtette a lányt, lezárta, én azonban ragaszkodó lettem, folyamatosan nyomoztam utána, ő pedig töbebt akart egyedül lenni, valószínűleg elmúlt a szerelem. Éreztem, hogy közeledik a szakítás, egyedül küzdöttem ezek után is. Egy buliba láttam, hogy beszélget egy iskolátársával, énis ismertem a csajt, és észre is vettem, hogy a kislány, aki még csak 15 éves issza a szavait.Akkor ezt meg is említettem enki, de persze kiröhögött.  Azonnal felvette msn-en, és miwel köztünk már nem volt a régi semmi éreztem, hogy a kiscsaj küzdeni fog érte.  Mondtam a barátomnak, hogy hozzuk ezt rendbe, de Ő azt javasolta, hogy szakítsunk, mert csak így jöhet rá igazán, hogy kellek-e nkei, hogy szeret-e igazán. Én nagyon nehezen mentem bele, mert tudtam, hogy akkor összejön a 15 éves lánnyal.  És láss csodát egyik nap hívtak a barátnőim, hogy járunk e még mert a kiscsaj kezét fogja az állomáson. Én felhívtam, erre csak ennyit modnott: hát ha így látták biztos így van. Ez egy csütörtöki nap volt, akkor találkoztunk, majd pénteken még lefeküdtünk, és megbeszéltük, hogy hétvégéig dötünk. Én még ezek után is folytattam volna, de ő nem-et mondott. Ennek ellenére úgy búcsúzott el, hogy tudja, hogy lesz még folytatás, és megölelt. 2 napra rá, a kiscsajjal smárolt  az állomáson. Még ma is járnak.  Ekkor összetörtem, és jósnőt hívtam többször is telefonon, én hiszek az ilyenekben, anyukámnak eddig mindig minden bejött, és Ő is többször megkérezte a jövendőmondóktól mi lesz velünk. Mindig, mindig mindegyik azt mondja, hogy túl tüürelmetlen vagyok, legyek türelmesebb, az a kapcsolat lezárul, nekünk még dolgunk van egymással, látják még a közös jövőt, de a jóslás, csak útmutatás, és az emberi akaratosság elronthatja. Úgy érzem, hogy én mindig elrontom. Egyébként a szakítás óta szinte minden nap beszélünk, és többször is adott jeleket, de aztán ő mindig letagadja ezeket, és ilyenkor nálam elszakad a cérna, és veszekszünk. Rengeteg verset írtam neki, körülbelül 20-at a szakítás óta, nem tudok, és ezek miatt nem is akarok túllépni, pedig elvileg Ő szerelmes. Valami nem hagyja belülről, hogy feladjam. Szilveszterkor találkoztam az édesapjával. Azt több helyről is hallottam, hogy hiányzom nekik, de megölelt azt mondta " Szia kismenyem, hiányzol ám". Nagyon szerettek a szülei, a bátyja, és az édesapja végül azt mondta mikor elbúcsúztunk, hogy Ő még nem adta fel, reméli, hogy minden rendbe fog jönni. 

Annyira szeretem Őt, pedig meg sem érdemli. Nem tudok túllépni rajta, minentől elzárkózom, és a rengeteg jóslat miatt nem si akarom elfelejteni úgy érzem. Nagyon hiányzik és a szívem visszavárja. És tudom, hogy ha türelmesebb lennék, vissza is jönne hozzám, mert nem hiszem, hogy egy 15 éves lánytól legalább fele annyit is kap mint tőlem. A  volt párom 18 éves, és én is annyi vagyok, fél évvel vagyok idősebb nála. Tudom, hogy nem érdemel meg engem, és én sokkal jobbat is találhatnék, de mit tegyek a szívemmel? Még mindig remél, dobog, hisz bennem ez a szív, hogy a múlt csodája visszatér.