2009. január 5., hétfő

,,A boldogság nem egy állapot, csak egy ritka pillanat..."

A PILLANAT

Kiérsz a buszvégállomásra hajnali háromnegyed négykor, és kémleled kétségbeesetten, bár egyre rezignáltabban az éjszakai járatok menetrendjére utaló táblákat. Azt az infót kaptad, hogy létezik ilyen, és dereng is halványan, hogy már használtad tök részegen, de kurvára nem rémlik, hogy honnan meg mikor is. Vársz öt percet. Lefagy a tököd, fáradt vagy és fizikailag, lelkileg megviselt. Kikészített a 12 órázás, a pakolás, a feszített munkatempó, a "soha nem lehetsz elég gyors & hatékony" elve. Már pöfékelni és hazajutni óhajtasz. De nem jön az a köcsög éjszakai járat. Letelik az a pár perc, amit adtál magadnak, és nekiindulsz. Miközben haladsz előre, ezernyi gondolat kavarog a fejedben. Tudod, hogy faszságot csinálsz, hogy hiába csak három megálló, hajnali négy van, és - bár valószínűleg nem te vagy a szatírok és emberrablók célcsoportja - azért a nagyváros sohasem biztonságos éjszaka."Oké, csak egy megállót, hogy ne egy helyben várakozzam,hanem mozogjak"...Közben persze sejted, hogy le fogod gyalogolni az egész távot. Nincs nagy kockázat. Kivilágított út, biztonságos környék, ám itt-ott vészjósló, sötét szigetek. Amit utálsz hajnalban józanul - részegen szarsz bele az egészbe. Mész, szívod a cigit. Félúton szembejön veled a busz, amiről sejted, hogy kb. tíz perc múlva visszafordul, ez lehet a te járatod, de már úgy gondolod, hogy nem érdemes várni rá. A pasid jut eszedbe. Végre van, akit hívj, többé nem kell irigykedned a barátaidra, akiket vár az ingyentaxi, mikor kilépnek a munkahelyükről. Ez melegséggel tölt el, és elmosolyodsz. Tudod, hogy egy-két gombnyomás mindössze. Reméled, hogy vár rád. Fent van, de nem egyedül. Nem teheted meg, hogy hívd. Biztosan fáradt. Fél napon át küzdött egy hiperaktív kisbabával, és még érted is aggódik. Ha nem is virraszt, de elalvás előtt rád gondolt és várt haza. Mégis magad vagy a problémáddal, te tartozol annyival, hogy összeszedd magad és hamar hazaérj. Gondolatban kismilliószor elküldöd magad a jó büdös picsába, hogy miért kell annyi elmebeteg Stephen King-regényt olvasnod. A jelenet beleillik az általa teremtett hangulatvilágba. Félhomály, erős szél. Száraz faleveleket sodor át a szél zizegve a kihalt úton. Mindössze két emberrel találkozol hazafelé tartva, viszont egyetlen autóval sem. Rájössz, mennyire kihalt és félelmetes egy lakótelep hajnalok hajnalán. De csak haladsz, megpróbálsz nem felidézni egy-egy rémisztő jelenetet a kedvenc olvasmányod egyikéből, közben mantrázod magadban, hogy nem vagy te ekkora beszari lúzer. Végre megpillantod az ismerős parkot, lassan eléred a zebrát, ahol átvágsz az úton, és ajvé, a saját környékeden jársz. Bár előre tudod, hogy a közért háta mögött kell megközelíteni a lakásodat, egy kihalt kosárlabdapálya mellett. Mögötted már csak a puszta és egy patak csörgedezik. De nem adhatod fel, már majdnem otthon vagy. Ezerrel ver a szíved, még gyorsabban szeded a csülkeidet, rágyújtasz egy utolsó szálra, és hálát adsz az égnek, hogy végre elérkezett ez az üdvözítő pillanat. Már csak két lépés választ el a bejárattól, amikor a sötétségből hirtelen baljóslatú morgásra leszel figyelmes, majd fülsüketítő égzenésként jut el az agyadig egy közepes termetű, sárgásbarna szőrű jószág vakkantása. A szemed megszokja a sötétséget, és körvonalazódik az eb sziluettje. Bár egy pillanatra úgy hitted: itt a vég, pár lépésre a biztonságos otthontól leterít egy veszett fenevad, rájössz, hogy csak egy túlontúl magabiztos kutyuska szórakozik veled. Áll a kocsik között egyre bátortalanabbul, ám csahol fáradhatatlanul. Ha már belekerültél a szituációba, érdekel, ki rángatott bele. Sejted, hogy nem kóbor ebről lehet szó, ha közelebb mennél, valószínűleg találkoznál a kutya gazdájával is, aki ott röhög a markában egy fa vagy kocsi mögé bújva. De már leszarod. Felfogtad, hogy nem vagy veszélyben, és kecses léptekkel belibbensz a lépcsőházba. A liftbe szállva megpihensz. Figyeled, hogy kalapál a szíved. Érzed, hogy izzadt vagy, sőt most kezdesz igazán verejtékezni. Ahogy a zárba dugod a kulcsod, feltűnik, hogy még a kezed is remeg. Mitől? Fáradt vagy és még mindig riadt. Jó itthon lenni, végre magad mögött hagyni eddigi életed egyik legborzasztóbb napját, hajnalát. Lekuporodsz és a bejárati ajtónak dőlsz. Hirtelen nem érzel magadban több erőt ahhoz, hogy elmássz a fürdőig, majd be az ágyba. Rájössz, hogy ma családod van. Talán nem fogsz tudni pihenni, nem a te igényeid a prioritás, jelenleg sereghajtóként veszel részt ebben a mezőnyben. De nem bánod, csak aludnál. Szar belegondolni, hogy kicsit pihensz, és kezded elölről, aznap ismét munka vár itthon és a cégnél is. Erőt veszel magadon és lezuhanyozol, remélve, hogy nem vered fel a bandát, mert az több szempontból sem lenne célszerű. Belopódzol a hálószobába, mint valami nagyik gyöngysorára utazó amatőr tolvaj. Elszokott a szemed a sötéttől, alig látod a formákat. Tudod, hogy figyel. Abban a pillanatban nem számít semmi más. Ő van neked, és te vagy neki. Mindaz, amit ma végigcsináltál, ezért kellett. Dolgozol, hogy legyen miből élned, de boldog vagy, hogy nem ezért kell élned. Ha okos vagy, ezt az érzést örökre elraktározod a szívedben. A boldogság nem egy állapot, csak egy ritka pillanat. Az, amikor a világ tetején állsz, és nem szeretnél máshol lenni, vagy másvalaki lenni. Ez Az A Pillanat.
Megjegyzés küldése