2008. december 26., péntek

,,...az a lány...én vagyok...



szerelmi bánat not love
Volt egy lány, aki annyira szeretett egy fiút, hogy képes lett volna meghalni érte...ő volt a mindene csak érte élt és nevetett.De egyszer egy napon nagyot tévedett és elvesztette az élete egyetlen boldogságát...a lányban egy világ omlott össze ő csak sírt és sírt és senkisem értette őt ...nem akart élni de  remélt és kitartott, hogy majd egyszer a fiú újra rámosolyog...de a lány rossz reményeket táplált mert a fiú már rég más lányra kacsintotta a szemét, s ami  a legrosszabb volt, hogy a lány barátnőjére...A lány ezt tudta de tűrte és várt várt a végtelenségig...hisz az ő szerelme végtelen gondolta...Sok sok baratja volt aki bíztatta, hogy tartson ki és legyen erős de volt akik azt mondták, hogy a lehetetlent akarja...A fiú utálta a lányt a lány pedig ennek ellenére is imádta holott csúnya dolgokat mondott rola...de a lány szerelme oly hű és tiszta volt, hogy nem tudta megszüntetni azt semmi.A fiú mást szeretett s akit szeretett az csak barátként tekintette, mindenki szenvedett...a fiú semmibe vette a lányt pedig  a lány nagyon szerette és megszüntetett minden kapcsolatot a lánnyal még a baratja sem akart lenni...teltek múltak a napok,a hetek, a hónapok és eltelt egy fél év...a lány még mindig szerette a  fiút.Tudta, hogy soha nem lesz az övé..a fiú még hallani sem akart a lányrol még csak a létezéséröl sem...

A lány meg szeretett volna minden nap meghalni mert mikor esténként lefekudt halálosan félt és hiányzott neki a fiu hangja...félt a sötétbe,  félt az élettől, és félt élni. Félt, hogy nem jól csinálja amit csinál és félt feledni...félt attól, hogy sohasem lesz többé boldog...mindig mikor mosolygott csak a azért mosolygott, hogy azt higgyék jól van, de belül a szivét mérges kések szúrkodták...1 napon bement a furdőbe és egy kicsi piros táskából egy pengét húzott elő...nagyon sírt és leült a kád szélére gondolkodott és zokogott nem tudta mit tegyen...nem bírt élni nem, bírt mindenkinek a szemében nézni és nem volt senkije, senkiben sem bízhatott soha, mert mindenkinek ellenséges szeme volt..visszagondolt a szép szavakra az emlékekre az édes csókokra a fiúval töltött szép estékre éjszkákra meg minden emlékre...A fejében ott motoszkált minden, a fiú csendes lágy hangja amit soha nem tud elfelejteni és a szép kicsi arcocskája...nagyon sírt a lány és azt mondta magában suttogva halálosan szeretlek akkor is ha még ezt nem tudod...majd végighúzta az éles pengét a szép sima karján majd összeszorított fogakkal nézte ahogy lecsurog szép drága piros értékes vére...akkor már nem érzett fájdalmat...csend volt az óra hangosan ketyeget a falon a víz épp akkor készult kicsordulni a csapbol meg egy légy hangos zummögését lehetett hallani a szobábol...Minden megállt hirtelen csend lett a lány már nem sírt csak szeppeget...Megszűnt minden fájdalma a szívében..már csak a karja fájt..bement a szobájába lefekudt az ágyára és meghalgatott egy zenét amit sohasem fog elfelejteni... majd eszébe jutott egy baratnője biztató szavai aki ezt mondta mindig:"Kibirjuk kincsem, mi mindent kibirunk erösek vagyunk és kitartóak!Megigértem neked, hogy egyszer boldogok leszünk csak légy kitartó nagyon Szeretlek!"-néhéz egy szenvedőtől is vigaszt keresni...gondolta a lány elaludt...másnap minden ment a rendes kerékvágásban míg el nem jött az este újra...Minden este számára egy kínzás volt nem mert aludni mindig félt, félt és félt,szerette volna a fiúnak elmondani, hogy mennyire szereti még, hogy meghalna érte de tudta, hogy nem teheti inkább csak hallgatott...teltek múltak a napok és eljött a ma és a lány még mindig sír és szomorú és szeret de mindig fél és a lány...a lány...az én vagyok... aki  már mindent megbánt és minden vágya az, hogy elfelejthesse a fiút aki által annyi fájdalom kerult a szivebe...<\3
Megjegyzés küldése