2008. május 11., vasárnap

Első szerelem

Következő olvasónk névtelenséget kért tőlünk. Lássuk a történetét:

Első szerelemEgy lány, ki nagyon fontos volt az életemben. Lehet, mert első szerelem volt... mindenesetre MSN-en keresztül ismerkedtünk meg, beszélgettünk, majd idővel jutottunk el arra a pontra, hogy érzünk is egymás iránt valamit. Valamit ami több egy barátságnál, valamit ami maga a szerelem. Persze visszahúzódóbb és nehezen megnyíló, érzelmekben gátlásos egyén vagyok. Egy tipikus bak. Így nem mertem még nevén nevezni ezt az érzést. Végül minden úgy igazán szeptember elsején kezdődött. Napsütötte délutáni napon találkoztunk először. Csodálatosabb volt mint álmaimban, bár utólag már láttam rendesen, hogy eléggé gátlásos voltam.

De az első csókját sosem fogom elfelejteni.Lassan teltek múltak a napok. És durván egy hónappal rá találkozhattunk ismét, pedig nem lakott olyan nagyon messze tőlem, csakhát én nem várhattam el tőle, hogy lejöjjön hozzánk, én pedig nem mehettem el hozzá. Sokáig az édesanyja sem tudott rólam, majd mikor végül tudomást is szerzett, akkor se változott semmit a helyzet. Megvoltak az indokai, hogy miért nem mehetek el hozzájuk...

Szóval durván havonta találkoztunk. Egy idő után már nem ért meglepetésként, hogy csak ilyen ritkán tudunk együtt lenni, de attól független mindig égett bennem a vágy, hogy még többet vele lehessek. Volt valami láthatatlan fal bennem mindig amikor egymást öleltük, csókoltuk: a gondolat, hogy megint csak hetek múlva élhetem át ugyanezt?

Úgy éreztem bennem van a hiba, úgy éreztem nem szeret eléggé ahhoz, hogy olyan fontosnak tartson, hogy velem akarja tölteni minden percét, amit csak lehet. Próbáltam tökéletesebb lenni, jobban a kedvében járni, jobban kimutatni, hogy szeretem és szinte keservesen is azt tenni ami neki szerintem jó volt, csakhogy változzon a helyzet. A szó szoros értelmében behódoltam előtte. De végül szép lassan mégis eltávolodott tőlem... én pedig ekkor már úgy éreztem, hogy őrülten szeretem, nem akartam elveszíteni. Mégis utolsó szerelmes találkozásunk, ami még szerintem felhőtlenül boldog volt, arra karácsonykor került sor. Oly' rövid időt lehettünk együtt... majd jöttek a szövegek, hogy tanulnia kell azért nem ér rá. Elnéztem neki, mert vakon szerettem.

Azután pedig már mondta, hogy nincsen nagyon hangulata találkozni... Iszonyú fájdalom volt számomra, de még mindig vakon szerettem. Majd jöttek az első veszekedések. Végül bevallotta: már nem tudja mit is érez irántam. Majd így neten keresztül nem egyszer megbeszéltük a dolgokat, s úgy volt, hogy folytatjuk mégis, de karácsony óta nem került már sor mégsem olyan találkozásra. Ő sem tudta mit akar. Ingadoztunk. Én arra néztem amerre ő mutatott...Végül az utolsó találkozásunkkor (bár reméltem nem az utolsó lesz) akartuk személyesen és véglegesen megbeszélni a dolgokat. Meg is tettük, bennem még mindig ott égett a remény, hogy lehet valami... hogy helyre tudom valahogy pofozni ezt az egész helyzetet és képes vagyok megjavítani azt ami elromlott, de nem sikerült...

Akkor és ott ő mondta ki, hogy legyen vége. Én azt hittem egy világ omlik össze bennem... és össze is omlott.Két hónap telt el azóta. Ő már más karjaiban van. Mással játsszák ugyanezt... Utólag választ kaptam tőle, hogy mi volt az én hibám: túl komoly voltam hozzá. Hát igen, az voltam, mert komolyan gondoltam azt ami kettőnk között volt, másrészt pedig a ritka találkozások is nyomot hagytak a kedélyeimben. Ő most boldog... túltette magát szinte könnyedén, hiszen nála múlt el a szerelem. Nem értem, miért kínzom magam ezzel, hiszen nem volt egy tökéletes kapcsolat... de a legapróbb gondolatok is mindig ott motoszkálnak a fejemben: közös képek a mostani barátjával... a mi régi elményeink... amit én érezhettem azt most más érzi... más csókolja, öleli és markolja a testét... másnak mondja: "szeretlek"...
"De csak tűrj és mosolyogj szenvtelen,
Különben e kín élve eltemet,
Csak fordítsd el könnyes tekinteted,
S engedd el... ha őszintén szereted..."
Megjegyzés küldése