My heart is in...

Ismét egy példa az internetszerelemre.

Az egész dolog a semmiből jött. Az egyik blogportálon vezetek naplót. Több mint fél év után rábukkantam egy srác blogjára. Elkezdtük olvasgatni egymást, kommenteltünk, őszintén szólva semmi különös. Azt leszámítva, hogy nagyon sokat tudtunk meg a naplók által egymásról. Sose érdeklődtünk másképp egymás iránt, mint egyszerű olvasók, akik szimpatizálnak az "író" stílusával, gondolataival. Akkoriban épp mélyponton voltam, természetesen a pasik miatt. Úgy döntöttem, egy ideig minden hímnemű hagyjon engem békén, kell egy kis levegő. Egy némileg kötekedős, provokatív, szexuális töltetű hozzászólást követően ezzel a...Blogpasival (Abby Lee után szabadon) privát üzeneteket kezdtünk el váltani. Mivel ez némileg lassabb, felvettük egymást msn-re. Szinte észrevétlenül lettünk egymás mindennapjainak része a beszélgetések által, és ahogy teltek-múltak a napok, úgy kellett rájönnünk, hogy nem csupán egyszerű baráti érdeklődés ez, hanem szépen fokozatosan minden téren érdeklődni kezdtünk a másik iránt. Mivel az országon belül is elég messze lakunk egymástól (pár száz km), közel másfél hónapos msn-s beszélgetést követően tudtunk csak találkozni. A biztonság kedvéért egy panzióban foglaltunk szobát a részére, és szintén a biztonság kedvéért egy kétágyasat. A megérkezése előtt soha nem érzett zavarban voltam. Szó szerint minden testrészem remegett az izgalomtól...ő a ház előtt várt rám egy szál vörös rózsával. Amint megláttam, tudtam, hogy az éjszakát mindenképpen mellette szeretném eltölteni. A kezdeti lányos zavart követően 3 óra eltelte után lázas csókok égtek az ajkaimon, keze pedig felfedező útra indult a testemen. Soha nem érzett forróság öntötte el a testemet. Egyszerűen ellenállhatatlan fizikai vonzódás van közöttünk. Mivel időre kellett mennünk, a dolgok ennyiben maradtak, és mondhatom, hogy egy maratoni fél napos előjátékban volt részünk. Este a panzióba érve azonban megtörtént az, amire egész nap vártunk. Izgalmas volt és egyszerre természetes minden mozdulatunk. Mintha nem is az első együttlétünk lett volna. Nem voltak félszeg mozdulatok, ostoba gondolatok a fejekben. Csak Ő és Én, és a mérhetetlen vágy által eredményezett hatalmas orgazmusok. Reggel arra ébredtem fel, hogy egy finom kéz simogatja az arcomat, egy szép barna szempár pedig engem néz. Aznap indult haza, de megbeszéltük, hogy ennek még lesz folytatása. 2 hét után találkoztunk újra. Együtt töltöttük az év utolsó és első napjait. Életem legszebb Szilvesztere volt, ahogy a városi tűzijátékot szakadó hóesésben néztük egymást átölelve, hihetetlenül boldog voltam. És bizton állíthatom, ő is boldog volt.
Azóta nem találkoztunk. A vágy még él bennünk, pár héttel ezelőtt pedig olyat írt rólam a blogjában, hogy én egyszerűen zokogva olvastam már a második sor után...tele volt érzéssel, megrohamoztak az emlékek, és ledöbbentem, hogy olyan részletekre emlékszik - férfi létére - amikre én már nem. Hiába rengeteg apró mozdulat és kép van előttem az együtt töltött időkből, megkérdőjelezem, hogy én emlékszem-e többre. Nagyon hiányzik. Úgy akarok élni, hogy itt van a közelemben. Néha egy-egy pillanatra elbizonytalanodtam az elmúlt hónapokban, hogy megéri-e kitartanom, megéri-e benne maradnom ebben az egészben, és várnom valamit...talán egy happy end-et. De minden egyes alkalommal arra jutottam, hogy igen. Nem azért mert nem lehetne más. Egész egyszerűen csak olyat kaptam tőle, amit senkitől. Még nem akarom feladni. Több boldogságot és örömet tudott adni nekem az együtt töltött idő alatt, mint más pasik akár egy hónap alatt.
Idegőrlő a távolság. Sokszor féltem őt és aggódok. Ám szinte mindennap beszélünk, és ha napokig nem tud gép elé jutni közli velem. Figyelmes. Most biztos felmerül a kérdés, mi lehet olyan dolog, ami miatt hónapok óta nem lehet találkozni pár száz km-s távolságot áthidalva. Csupán annyi, hogy az az országon belül pár száz km, az idő legnagyobb részében országon kívüli pár ezret jelent. Egy Irakban lévő munkát.

Első szerelem

Következő olvasónk névtelenséget kért tőlünk. Lássuk a történetét:

Egy lány, ki nagyon fontos volt az életemben. Lehet, mert első szerelem volt... mindenesetre MSN-en keresztül ismerkedtünk meg, beszélgettünk, majd idővel jutottunk el arra a pontra, hogy érzünk is egymás iránt valamit. Valamit ami több egy barátságnál, valamit ami maga a szerelem. Persze visszahúzódóbb és nehezen megnyíló, érzelmekben gátlásos egyén vagyok. Egy tipikus bak. Így nem mertem még nevén nevezni ezt az érzést. Végül minden úgy igazán szeptember elsején kezdődött. Napsütötte délutáni napon találkoztunk először. Csodálatosabb volt mint álmaimban, bár utólag már láttam rendesen, hogy eléggé gátlásos voltam.

De az első csókját sosem fogom elfelejteni.Lassan teltek múltak a napok. És durván egy hónappal rá találkozhattunk ismét, pedig nem lakott olyan nagyon messze tőlem, csakhát én nem várhattam el tőle, hogy lejöjjön hozzánk, én pedig nem mehettem el hozzá. Sokáig az édesanyja sem tudott rólam, majd mikor végül tudomást is szerzett, akkor se változott semmit a helyzet. Megvoltak az indokai, hogy miért nem mehetek el hozzájuk...

Szóval durván havonta találkoztunk. Egy idő után már nem ért meglepetésként, hogy csak ilyen ritkán tudunk együtt lenni, de attól független mindig égett bennem a vágy, hogy még többet vele lehessek. Volt valami láthatatlan fal bennem mindig amikor egymást öleltük, csókoltuk: a gondolat, hogy megint csak hetek múlva élhetem át ugyanezt?

Úgy éreztem bennem van a hiba, úgy éreztem nem szeret eléggé ahhoz, hogy olyan fontosnak tartson, hogy velem akarja tölteni minden percét, amit csak lehet. Próbáltam tökéletesebb lenni, jobban a kedvében járni, jobban kimutatni, hogy szeretem és szinte keservesen is azt tenni ami neki szerintem jó volt, csakhogy változzon a helyzet. A szó szoros értelmében behódoltam előtte. De végül szép lassan mégis eltávolodott tőlem... én pedig ekkor már úgy éreztem, hogy őrülten szeretem, nem akartam elveszíteni. Mégis utolsó szerelmes találkozásunk, ami még szerintem felhőtlenül boldog volt, arra karácsonykor került sor. Oly' rövid időt lehettünk együtt... majd jöttek a szövegek, hogy tanulnia kell azért nem ér rá. Elnéztem neki, mert vakon szerettem.

Azután pedig már mondta, hogy nincsen nagyon hangulata találkozni... Iszonyú fájdalom volt számomra, de még mindig vakon szerettem. Majd jöttek az első veszekedések. Végül bevallotta: már nem tudja mit is érez irántam. Majd így neten keresztül nem egyszer megbeszéltük a dolgokat, s úgy volt, hogy folytatjuk mégis, de karácsony óta nem került már sor mégsem olyan találkozásra. Ő sem tudta mit akar. Ingadoztunk. Én arra néztem amerre ő mutatott...Végül az utolsó találkozásunkkor (bár reméltem nem az utolsó lesz) akartuk személyesen és véglegesen megbeszélni a dolgokat. Meg is tettük, bennem még mindig ott égett a remény, hogy lehet valami... hogy helyre tudom valahogy pofozni ezt az egész helyzetet és képes vagyok megjavítani azt ami elromlott, de nem sikerült...

Akkor és ott ő mondta ki, hogy legyen vége. Én azt hittem egy világ omlik össze bennem... és össze is omlott.Két hónap telt el azóta. Ő már más karjaiban van. Mással játsszák ugyanezt... Utólag választ kaptam tőle, hogy mi volt az én hibám: túl komoly voltam hozzá. Hát igen, az voltam, mert komolyan gondoltam azt ami kettőnk között volt, másrészt pedig a ritka találkozások is nyomot hagytak a kedélyeimben. Ő most boldog... túltette magát szinte könnyedén, hiszen nála múlt el a szerelem. Nem értem, miért kínzom magam ezzel, hiszen nem volt egy tökéletes kapcsolat... de a legapróbb gondolatok is mindig ott motoszkálnak a fejemben: közös képek a mostani barátjával... a mi régi elményeink... amit én érezhettem azt most más érzi... más csókolja, öleli és markolja a testét... másnak mondja: "szeretlek"...

"De csak tűrj és mosolyogj szenvtelen,
Különben e kín élve eltemet,
Csak fordítsd el könnyes tekinteted,
S engedd el... ha őszintén szereted..."