2008. március 10., hétfő

„If you were in these arms tonight..”

A következő sorokat ismét egy olvasónk küldte be nekünk. Sajnos a happy end még mindig várat magára...

Tavaly nyáron történt. Zenetábor, vagyis számomra az év legszebb egy hete volt. A közösség, a Balaton közelléte, a „toronyszobai” látkép, az, hogy semmi, az ég világon semmi sem számított, csak a hangszerem meg én. Napi 8-10 órákat foglalkoztam vele, persze ebből maximum 1-et csak egyedül, mindig volt zenekar, kisebb, nagyobb, akikkel ellehetett az ember. Akinek van fúvószenész ismerőse, tudja mekkora hangulat van, ha elszabadul néhány fajtánkbeli. Volt már, hogy a portás küldött el a teremből késő éjjel, mert már csendháborításnak minősült, amit csináltunk.
Egyszóval, minden tökéletes volt, de még az első napon megláttam őt. 14 éves szőke kislány, az a típus, aki valamiért csak nekem tűnt fel… Ismertem korábbról, de sokat változott utolsó találkozásunk óta. Volt egy egész hetes esti program, a csapatversenyek, az első nap volt a csapatok válogatója. Halkan megjegyeztem a csapatfőnöknek, hogy azt a szőke kislányt be kéne választani hozzánk. Megvonta a vállát ’legyen’ arckifejezéssel egybekötve, és pillanatokkal később az angyalka leszállt a társaságunkba.
Elkezdődött. A nádsíp-kamara (értsd: szaxofon, klarinét), melynek én is tagja voltam, igen hamar összeforrt. Már a második nap kész volt a finálé koncertjének anyaga, úgyhogy továbbmentünk. A kislány furulyás volt, hajdan én is akként kezdtem, s mint régi ismerőst, a tanár beengedett a próbájukra. A barokk zene valahogy nem fér össze a stílusommal, de kárpótolt a látvány… S másra nem is tudtam gondolni, csak arra, hogy vajon lehetséges-e, hogy beleszerettem… Hiszen nem is ismertem, és nemigen hiszek a szerelemben első látásra.
Azért csak beszélgettünk néha, egy nap a verseny részeként portrét kellett rajzolni egy csapattársról. Miután már 2 rajzra is nemet mondtunk, s a bemutatásig fél óránk volt, gondoltam, megpróbálom. Hozzáteszem, a családban a bátyám tud rajzolni, de borzalmas a zenében. Mondanom sem kell, nálam pont fordítva van. J Na jó, azért annyira nem súlyos a helyzet…
A kis hölgyet a földszinten kezdtem el fűzni, s a második emeletig „menekült”, mire végülis beadta a derekát. Vissza a földszintre, szén, A3-as, és elkezdtem. Mivel a szalonhelyiségben tettük mindezt, hamarosan 10-15-en ott nézegették munkámat, minden egyes vonásomhoz milliónyi kommentárt fűzve. Gyönyörű modellem pedig már mindenkire felváltva somolygott, szóval esélyem nem volt egy pillanatra állóképet kapni róla, de azért egy élethű karikatúráig eljutottam J Végülis, a rajz 20/20 pontot kapott, s halkan megjegyeztem modellemnek: no, 25 pontos lányról könnyű ám 20 pontosat rajzolni. Bár, hozzáteszem, se neki, se nekem nem tetszett a rajz ^^
Még aznap este elnéztem a rock terembe. Bekapcsoltam a CD-lejátszót, csak úgy szórakozottságból, s megszólalt rajta egy Bon Jovi-szám. Nem tudom, ki mennyire ismeri az In these armsot, lényegében egy csodálatos szerelmi vallomás megzenésítve. Talán Shakespeare 75. szonettjéhez hasonlít, csak huszadik századi. Ismertem korábbról azt is, s mire lepörgött a szám, csak őrá tudtam gondolni. Meg arra, hogy „If you were in these arms tonight..” Rádöbbentem: szeretem.
S bár lennék süket!
Eljött a finálé napja. Eljöttek a szülők, s előadtuk a műsort. A megtanult mesejátékot (zenés mesejáték, az igazgató kisfiának aktuális kedvencét játsszuk el rövidítve, s egy kicsit szegényesebb hangszerparkkal. Alig várom már a Hair-t J ) és a különböző csoportok műveit. Osztatlan sikert aratott a kamaránk, már csak a tapsért megérte ott lenni.
Aznap este egy kicsit buliztunk, ahogy az ilyenkor szokott lenni. Úgy fel voltam dobva, mint azelőtt még soha. Egy kis barátnőmmel felmentem a toronyszobába, s elmondtam neki mindent az egész hétről. Már nem bírtam magamban tartani… És elgondolkodtam, mi történne, ha….?
S megtörtént. Rengeteg lábujjhegyről sarokra és visszaugrálás után bekopogtam a szobájukba. És kihívtam a szobából. Mélyen a zöld szemekbe néztem mintha csak azokból akarnék erőt meríteni, s kimondtam a bolondok ama bűvös szavát. Ő nézett csak angyalian mosolyogva, szinte ragyogni láttam arcát. Ahogy így gyönyörködtem benne, arra gondoltam, talán ebbe a mosolyba szerettem bele… De akkor az mindegy volt. Csak ő és én. És ő gyönyörű volt, én meg zavarodott. Bár meglehet, hogy nem ismertem meg eléggé, de annyit tudtam, mi lesz a reakció. Csend. Csend, melyet akkor egyáltalán nem éreztem kínosnak, de lehet hogy csak az elbűvölt merengésem miatt… Lehajtotta a fejét, s ezzel pontosan tudtam: vége, mielőtt elkezdődött volna. S fejembe villant az első kép, amikor megláttam ott, mikor még csak a csomagokat pakoltuk ki. Már akkor tudtam, hogy van valami, de nem lesz semmi.
Elment, vissza a szobába, egy szó nélkül. Elengedtem, akár reményemet. Még aznap éjjel összeült egy társaság beszélgetni, ő is ott volt, én is ott voltam. Azt hiszem az volt életem eddigi legboldogabb éjjele. Hirtelen megértettem, mit akart a fejembe tuszkolni Horatius az irodalomtanáromon keresztül: Carpe Diem, avagy szakítsd le a virágot. Mert tudtam, mindent elrontottam, s mégis, aznap este szép volt minden. Ő és én, szinte érezni véltem egy hajszálnyi aranyláncot mely egymáshoz köt minket. Tudtam, hogy mindez csak illúzió, de nem érdekelt. Tudtam, hogy másnapra elhervad a virág, ezért úgy próbáltam kiélvezni ama cseppnyi közellétet, ahogyan csak lehetett.
Egy gyönyörű emlék. S legalább ennyire fájó. Miután megvallottam neki érzéseim, nem vagyunk jóban. Sőt… De okosabb lettem annyival, hogy nem szabad nekirohanni a falnak, és több lettem valamivel, amit soha azelőtt nem éreztem.
Bár elvesztettem valakit, akivel nagyon jó barátok lehettünk volna, és ez fájni fog még sokáig.
De azt hiszem, erre mondják: tábori szerelem…

Barátság, szerelem

Egy újabb chates történet, happy end nélkül. A probléma mint annyiszor a korkülönbség és távolság. Szomorú bejegyzés következik...

Az én történetem nem valami happy...az egész az interneten indult...véletlen volt hogy megtaláltuk egymást, és mikor megtudtuk egymás korát akkor sorsdöntő volt, hogy mi lesz.Ő volt 25,én 15,ennek ellenére beszélgetni kezdtünk,egyre jobban kezdtük egymást megszeretni úgymond,én vallottam be neki először, hogy kezdek többet érezni iránta és rákérdeztem, hogy ő érez-e valamit és igen..ő is érezte azt a hévet...közel kerültünk egymáshoz...ő mindig is mondta hogy csak baráti kapcsolatot szeretne,a korkülönbség miatt is,és a távolság miatt...tudniillik 100km volt köztünk,igaz nem sok de nah....többször mondta, hogy nehéz magát pórázon tartania...tervezgettük, hogy találkozunk...minden nap vártuk, hogy mikor tudunk ismét beszélgetni...ez ment kb 2 hónapig...aztán nem jött fel többé...1 hónapig reménykedtem, hogy tényleg csak dolga van ,nem akartam beismerni, hogy soha többé nem beszélhetek vele...de gyanum beigazolódott...tudom, hogy miattam csinálta..mindig is mondta nem akarja, hogy szenvedjek miatta...és tudtuk mindketten, hogy nem igen lesz jövője ennek....és ő tett pontot...szó nélkül....el sem bucsúzott..még emlékszem az utolsó beszélgetesünkre...akkor még szerintem ő sem tudta h ezt akarja,...nem úgy bucsúztunk el...de jobb ez igy mindkettőnknek....de örülök, hogy ennyit is lehettem vele...képernyőn keresztül..soha nem fogom elfelejteni.

Visszatérés!:)

Elnézést kérünk minden olvasónktól, sajnos technikai problémáink voltak, de megoldottuk, így az oldal újra teljes erőbedobással üzemel. Továbbra is várjuk történeteiteket, hozzászólásaitokat és észrevételeiteket. Engesztelésül jöjjön néhány újabb történet és egy kis meglepetés! :)