2008. február 4., hétfő

Fiatal szerelem

Tsuky következő történetében fiatalkori élményeiről ír, amikor hosszú és kitartó küzdelem után sikerült elcsábítania szerelmét. Köszönjük!

Ez a történet 2003 augusztusában kezdődött. Nagyon meleg nyár volt. 15 éves voltam, délelőttönként édesapámnak segítettem, délután pedig a haverokkal jártunk el zülleni a közeli folyóhoz. Általában este 7-8 óráig ott voltunk, majd mikor már kezdett lenyugodni a nap, visszajöttünk a faluba, és még hülyültünk sötétedésig. Én általában hamarabb hazaindultam, mert hiányoztam otthon a leltárból, de hazafelé mindig összefutottam az utcánkban pár nálam 1-2 évvel fiatalabb sráccal. Az egyik srácnak a húga is szinte mindig ott volt, mivel az Ő házuk előtt szórakoztak. Mindig vártam, hogy lássam őket, bár igazából csak az egyikőjük érdekelt: a lány, aki ott volt velük. Soha addig nem láttam olyan gyönyörű teremtést. Mivel nem nagyon voltak tapasztalataim és, hát valljuk be, nehéz az első pár lépés :D , eleinte csak odaköszöntem nekik, és tovább bicikliztem. Ez volt augusztus első hetében. Majd a következő héten nem láttam a lányt. Megijedtem, hogy lehet, hogy ez csak olyan különleges hét volt, és hogyha látni is fogom még a közeljövőben, akkor sem sokszor. Mindennap vártam, hogy majd talán most kint lesz, de azon a héten egyszer sem volt. Aztán egy hét bizakodás, és reménykedés után, ismét megláttam a fiúkkal. Nem haboztam, megálltam és köszöntem nekik. Sok mindent nem nagyon mondtam, de azért pár szót beszéltünk. (kezdő szöcske… :P ). Elmondta, hogy a héten valamilyen táborban volt és azért nem volt ott. :D. Ezután mindig megálltam beszélgetni velük. Az elején sokszor voltak ott a haverok is, aztán már kezdett kialakulni, hogy csak hozzá megyek. Mindig előttük voltunk, az első 1 hónapban nem jutottam tovább a kerítésnél :P. Aztán mikor már kezdett hidegebb lenni (nem volt 25 fok este 7kor), felhívott a szobájába, hogy csináljunk ott v.mit. Nem, nem azt a v.mit, sőt még távolról sem volt köze hozzá, csak úgy elvoltunk. Mindig kitaláltuk, hogyan üssük el az időt. Eltelt a második hónap is, úgy éreztem, hogy nyeregben vagyok. Ezt nem úgy kell érteni, hogy én irányítottam a lányt, tényleg belül éreztem, hogy Ő sem közömbös irántam. Én akkor már fülig szerelmes voltam, de hát nem lehetett ajtóstól a házba rontani, meg különben is, 15 éves voltam, a lány pedig 13. Próbáltam minél türelmesebb lenni, gondoltam, egy idő után csak kialakul v.mi. Idővel a benti kettesben töltött percek, és órák egymás testének megismerésével teltek el, persze nem történt semmi, a ruháink se kerültek le egyszer sem, még csak nem is csókolóztunk, semmi, csak olyan helyekre nyúltunk, olyan testhelyzetek vettünk fel, egymáshoz bújva, amit mással nem igazán tettünk volna meg. Egyszerűen, csak a kíváncsiság meg hát a hormonok játszottak velünk, és mivel mind2en vonzódtunk a másikhoz, és megbíztunk egymásban, hamar eltűntek azok a bizonyos korlátok. Napról napra szerelmesebb lettem, és alig vártam, hogy Vele lehessek. Elhatároztam magam: Meg kell próbálnom v.mit lépni. De hogy? Mikor? Hol? Hát igen az első ici-pici, de annál fontosabb kérdések. Sikerült párszor átcsalnom hozzánk is, de általában mindig v.melyik barátnőjével jött, és hát nem igazán alakult ki olyan helyzet, hogy úgy gondoljam itt a megfelelő pillanat. Azt hiszem, nem attól féltem, hogy hülyének fog nézni, vagy ilyesmi, inkább attól, hogy a válasza nem igenlő lesz. Hiába akkor még nem volt fejben, hogy hogyan kell megközelíteni egy nőt, persze a másik oldala a dolognak, hogy nem is igazán nőről volt szó. Egy fiatal, naivnak látszó, (azért elég sok mindennel tisztában volt:P), tündéri lányról. Egyébként az örökös probléma volt, hogy 2esben legyünk. V.ki mindig ott legyeskedett körülöttünk, a testvére vagy a barátai, az Ő barátnője, vagy az én haverjaim, ami pedig még rájátszott, h Ő nem nagyon tett érte, hogy kicsit nyugodtabban tudjunk együtt lenni, jól érezte magát a haverokkal is. Nekem egy kicsit már többre volt szükségem, ha értitek, mire gondolok. Szóval egy megoldást láttam: Kicsit meg kell löknöm az eseményeket, hogy kialakuljon az a bizonyos ideális helyzet. Szerencsémre, a környezetünk már elég régóta jól tudta, hogy közöttünk azért több van, mint barátság, még ha mi nem is tudtunk róla, ezért hamar észrevették, hogy most 1 kicsit jobb lesz, ha hagynak minket. Kettesben voltunk, elmondtam mit érzek (ááá, alig voltam loser, de hát v.hol el kell kezdeni…:P:D), és kíváncsi voltam, hogy mit szól hozzá. „Nem tudom.” Jött a válasz. Megmondom őszintén fel voltam készülve az „Igen”-re, a „Nem”-re, de ilyen választ, h „Nem tudom.”, hát… Kicsit beszélgettünk róla, majd jöttek a többiek, vallatás, kihallgatás, és elcsendesültek a dolgok. Ment minden tovább. Én meg csak gondolkoztam. Mit jelenthet az, hogy „Nem tudom.”. Nem akart durván lekoptatni? De hát olyan jól elvoltunk, és hát tényleg szinte biztos voltam benne, hogy szeret. Akkor miért? Fél v.mitől? Előfordulhat, hiszen még csak 13 éves. Attól fogva ilyen és hasonló gondolatok jártak a fejemben. Próbáltam megérteni, mit jelenthet ez. Figyeltem, mit csinál a többiekkel, kerestem a tekintetét, hogy v.mit áruljon el vele. Párszor rám nézett, Ő is gondolkodott, majd beszélt a barátnőjével. Nem történt semmi különös. Nem jött oda, hogy mégis, vagy v.mi ilyesmi. Döntenem kellett. Eltolom a biciklit, vagy tovább „küzdök”, és megpróbálom eldönteni benne a kérdést, lehetőleg számomra kedvező irányba. Mivel, ha akartam volna, sem tudtam volna annyiban hagyni a dolgot, így tovább jártam hozzá, mindig kerestem a társaságát. Szerencsére nem volt rossz hatással a „kapcsolatunkra” az előző történés, így minden lehetőségem megvolt, hogy csiszoljak még a dolgon. Megtettem minden tőlem telhetőt (itt nem azt kell érteni, hogy mozi, meg vidámpark meg ilyenek, az összvagyonom egy 21 sebességes mountain bike volt), de mentem mindig, amikor tudtam, kedves voltam, türelmes, segítettem, ha kellett, ha jól emlékszem virágot is vittem :D. Folytatódtak a hülyülések, az együtt töltött kissé intimebb percek. Ilyenkor sokszor próbáltam megcsókolni, de v.hogy mindig sikerült kikerülnie. Érdekes volt, mert nem taszított el, nem mondta, hogy hagyjam abba, „csak” csókolózni nem akart, de szerintem élvezte, hogy én akarok :P. Így telt el még egy hónap, már november végén járunk. Ismét összeszedtem magam és ismét elmondtam neki, h mit érzek. (kétszer ugyanazt a hibát… :P). Ismét „Nem tudom.” volt a válasz. Erre csak annyit reagáltam, hogy: „Akkor jobb lesz, ha békén hagyjuk egymást.”. Ez vasárnap történt. Hétfőn nem mentem hozzá. Augusztus közepe óta, nagyon kevés nap volt, hogy nem találkoztunk, talán 1 vagy 2. Hétfőn majd megfeszültem, de nem mentem hozzá. Igaz mérges is voltam, hogy nem tudja egyértelműen megmondani, hogy igen, vagy nem. Tudtam, hogy azért nem mondja, hogy nem, mert azt Ő sem akarja, de nem tudtam, hogy akkor mire vár még. Kedden átmentem hozzá, sokat beszélgettünk, de okosabb nem nagyon lettem. Egyszerűen nem tudtam otthagyni, nem tudtam azt mondani, hogy most már elég. Azon a héten ismét sokat voltunk 1ütt, de csak hétvégén voltunk kettesben. Én ismét megpróbáltam szájon csókolni, (mert a nyakát és az arcát, már lehetett… :D), de még mindig nem engedte. Megkérdeztem, hogy legalább egy szájra puszit nem lehetne-e. Megengedte. Akkor úgy éreztem, hogy innen már nincs visszaút, hogy most már előbb, vagy utóbb, de egymásé leszünk. A következő
hévégén ismét náluk voltunk kettesben, és hát egy idő után ismét egymásnak estünk. Még mindig ruhában, még mindig szájra puszi volt, csók nem. Egyik szájra pusziból megpróbáltam csókot varázsolni, nagyon akartam érezni puha ajakait, de elfordult. Én kérdőn néztem rá, nem értettem, hogy ezek után még mire vár. Majd folytattuk, és még volt pár ilyen próbálkozásom. Szinte éreztem ahogy gondolkodik, hogy mit tegyen. Igyekeztem minél jobban éreztetni vele, hogy mennyire szeretem, a mozdulataimmal, a szemébe nézve, hogy érezze, megbízhat bennem. Ennyi együtt töltött idő után már jól ismertük egymás reakcióit. Ismét megpróbáltam a pusziról a csókra áttérni, és sikerült. Életem Szerelme visszacsókolt. Először még én is meglepődtem. Furcsa volt 3 és fél hónap „küzdelem” után, hogy elértem a célom. Még egy utolsó kérdésem volt Hozzá: „Akkor most járunk?”. Válasz helyett megcsókolt, és aznap nagyon, nagyon, nagyon hosszan csókolóztunk, szeretgettük egymást. 2003. december 7-én jöttünk össze. Már 2 és fél éve szakítottunk, de még most is azt mondom, hogy életem legboldogabb 1,5 éve volt, mikor vele voltam. Csodálatos perceket és órákat töltöttünk együtt. Azt hiszem ez egy olyan időszak volt az életemben, amit nem bánok, hogy elmúlt, hanem örülök neki, hogy megtörtént.

Megjegyzés küldése